Koltai Róbert: „A színház az egyetlen állandó dolog az életemben”


„Az első hetek szörnyűek voltak. És az abban az időben zajlott előadások is. Fájó, furcsa, felemás érzés volt színpadra lépni, hiszen tudtam, hogy odalent a nézőtéren sokan látták a híradót, olvastak bizonyos bulvárhazugságokat, és a közönség egyik fele együtt érzett velem, a másik pedig nem. Színészként egy dolgom volt: még jobban koncentrálni, és a játékommal elfeledtetni mindezt…”


Fotó: Sztár Balázs

 

Még be sem léptem a helyiségbe, de már messziről mosolyogva integetett. Örömmel újságolta, hogy a napokban bemutatott filmje, a Magic Boys mekkora siker. Valósággal felrobbantak a mozik, ahol vetítették.

 

– Ha nem haragszik, bekapcsolva hagyom a telefont, mert néhány fontos hívást várok.

– Egész nyugodtan, engem nem zavar! Ha már a telefonnal kezdte: nem tudtam nem meghallani, hogy Presser hangja szólal meg a Nagy utazás című dalból, amikor csöng a készülék…

– Igen, ez a kedvenc. Egy ismerősömet kértem meg, hogy rakja rá nekem a telefonra. De tegyük hozzá gyorsan Dés László nevét, mert gyakran összekeverik a szerzőket bizonyos orgánumokban. Olvastam valahol, hogy Presser Gábor gyönyörű szerzeménye, holott Presser ez esetben „csak” az előadó volt.

(mosolyog, oldalra néz, majd hirtelen vált)

Tegeződjünk kérlek, mert hosszú távon nem tudok magázódni. Beszélgetek valakivel, aztán egyszer csak észreveszem, hogy letegezem…

– Nekem is könnyebb lesz így, köszönöm!

– Fiatal színészként Sinkovits Imrével játszottam a Csapodár madárka című darabban a Nemzeti Színházban. Magáztam, és a próbán a következő mondatok hangzottak el: „ha át tetszene inteni”, „ha meg tetszene tenni”… A harmadik ilyennél Sinkovits megállította a próbát, és azt mondta, ezt így nem lehet, tegezzem le végre. Kaposváron is az idősebb színészek rögtön letoltak, ha magázódtam. Átvettem ez a szokást…

– Mikor jártál utoljára Kaposváron?
– Sajnos nem olyan régen, egy szomorú eseményen. Egy csodálatos embert, Karácsony Tamás színész kollégámat temettük, aki kigyógyult egy súlyos betegségből, majd segédmotoron összeütközött egy autóval és meghalt.

Egyébként sok barátom van odalent. 1968-ban végeztem a Színművészetin, kisebb megszakításokkal háromszor is voltam a Csiky Gergely Színház tagja, majd a Sose halunk meg című filmem elkészülte után kiesett 20 év. Megnehezteltek rám, amiért szabadúszó lettem. A vezetés az óta mindenkit visszahívott rajtam kívül egyszer-kétszer játszani, engem soha, mert örökre megsértődtek.

– Fáj ez neked?

– Hogyne fájna! Majd’ két évtizeddel később szegény Schwajda annak idején kitalálta, hogy A nagymama című darabra visszahív néhány régi kaposvárit, többek között Molnár Piroskát és engem. Be is mutattuk nagy sikerrel, de ő már nem érte meg. Viszont a következő évadra is átvitte Rátóti Zoltán, a színház új igazgatója.

A színház az egyetlen állandó dolog az életemben. Akármi is történt az életemben, a színházaktól nem szakadtam el. És az sem zavar, hogy nem az úgynevezett „elit” színházakban játszom, hanem mondjuk a József Attilában, a Karinthyban, vagy a Körúti Színházban.

Az életem felkiáltójelesen a színházakhoz tartozik. Az utóbbi 17 év a József Attila Színházhoz kapcsolódik, ahol ugyan voltak változások, de Kern Andrással ugyanolyan viharos sikerrel játsszuk a Balfácánt vacsorára című darabot, mint az elején, a korábbi vezetések mellett. Sőt, ha Fehér Anna nem szállt volna ki a kisbabája miatt A miniszter félrelép című darabból, azt is ugyanúgy telt házakkal vinnénk. Hiszen felnőtt egy generáció, aki még nem látta. A Balfácánnak pedig van egy rajongói magja, akik újból és újból megnézik, mert mindig tele van meglepetéssel, rögtönzéssel.

Ezen kívül nagyon kedves színházam lett a Karinthy Színház, ahol játszhattam a Napsugár fiúkban Gallával, illetve a Hyppolitot. Utóbbival sajnos épp most jöttünk el onnan. Ha engem kérdezel, ezt pazarlásnak tartom.

– Miért?

– Azért, mert ez hiper-siker volt.

A Karinthy Színházban nagyon sok darab megy, és csak csodálni lehet a teátrum vezetőjét, Karinthy Marcit, aki magánszínház létére felveszi a versenyt az állami intézményekkel. Rengeteg színésszel dolgozik, és nagyon nehéz egyeztetni. Amikor bemutattuk a Hyppolit zenés, Eisemann-féle változatát, roppant hamar 1-2 előadás lett 4-5 helyett. Egy darabot a szájpropaganda is előre visz. Ha valaki megnézi, és tíz ismerősének elmeséli, milyen élményben volt része, az nagy közönség szervező erő. Nem lett volna szabad havi 1-2 előadásra redukálni az előadásszámot. Mindenesetre a Hyppolittal kimentünk a 17. kerületbe, a Gózon Gyula Színházba, ahol lekötöttek hét előadást. Legnagyobb ámulatunkra mindegyik pótszékes előadás volt.
Aztán a Körúti Színház is nagyon fontos terep számomra. Velük rengeteget utazunk az országban, amit nem bánok. Ugyan Kaposvár után úgy gondoltam, hogy abbahagyom az utazgatást, hiszen több fővárosi színházban is játszottam, de aztán újra elkezdtem tájelőadásokra járni, és nagyon élvezem.

„EGYÁLTALÁN NEM BÁNOM, HOGY NEM VAGYOK TAGJA A KATONÁNAK,
VAGY A NEMZETI SZÍNHÁZNAK”

 

Ha már szóba került az utazás: most is boldogan készülődöm, mert hamarosan indulunk Oroszlányba. Az általam rendezett Lulu című zenés komédiát visszük a helyi művelődési házba a Száguldó Orfeum keretei közt, amit Ivancsics Ilona hozott létre. Rendezőként azokkal a tehetséges fiatal színészekkel dolgozhattam, akikben nagyon bízom. Én is játszom benne egy epizódot. Nagy siker született, és szeretettel meghívlak az előadásra. Nem érsz rá véletlenül? Oroszlány nincs messze Pesttől, csak 60 kilométer. Szívesen le is viszlek. Beülhetsz mellém az autóba, két óra múlva indulunk. Az interjúd is izgalmasabb lesz, ha látod a munkáimat.

– Remek ötlet! Folytassuk Oroszlányban ezt a beszélgetést előadás után?

– Akár…

 

***

Igaza lett Robinak, semmivel össze nem téveszthető hangulata van egy előadás utáni interjúnak.

Oroszlányban már egyetlen gombostűt sem lehetett volna leejteni a helyi művelődési házban, annyian eljöttek. A Tatabánya melletti kisvárosban igazi színészi meglepetések fogadtak az előadáson. Végh Juditot eddig csak a TV2 szappanoperájában láttam, itt azonban bebizonyította, hogy színpadon is megállja a helyét. A fiatal Szirtes Balázs és Király Adrián pedig – Bodrogi Attilával együtt – brillíroznak a komédiában. A társulatot vezető Ivancsics Ilonáról kiderül, hogy énekelni is remekül tud, és még mindig bomba nő. Robi pedig hozza a tőle megszokott zseniális figurát az utánozhatatlan baritonú Kertész Péterrel, aki stílusosan egy rádióriportert alakít.

A társulat a színészi játékon túl a körítésben is kitett magáért: felvételről történő zenei bejátszások helyett négytagú zenekar játszotta a zenei betéteket a színpad szélén. A csapat dobosa nem kisebb név volt, mint a Hungária és a Dolly Roll legendás zenésze, Zsoldos Dedy.

Nem csoda hát, ha a közönség tomboló vastapssal jutalmazta a színészeket az előadás végén.

Mire a hazafelé szállingózó emberek tömegéből kikecmergek, az öltözők folyosóján Robi már nagyban instruálja a színészeket.

 

– Minden elődadás után megbeszélitek az este tapasztalatait?

– Természetesen. Ez elengedhetetlen része a munkának. Rendezőként folyamatosan vannak észrevételeim. Ráadásul így, hogy szerepelek is a darabban, közvetlen közelről látom, hogy mi az, amin még javíthatunk. Folyamatosan alakul a darab, ráadásul egy hónappal ezelőtt játszottuk utoljára. Egyébként meg voltam elégedve a ma esti előadással.

– Délután, amikor meghívtál, nem gondoltam volna, hogy egy kisvárosban is lehet ekkora sikert aratni úgy, hogy – csúnya kifejezéssel élve – nincs „lehaknizva” a dolog. Mindent egybevetve úgy éreztem magam, mintha legalább a Vígszínházban ültem volna.

– Azért tegyük hozzá, hogy ez egy hálás darab. Annak idején nem véletlenül volt levehetetlen sikere a József Attila Színháznak Voith Ági és Bodrogi Gyula főszereplésével.

Látod, ezek a vidéki előadások nekem is nagy örömet okoznak a fővárosi munkák mellett. Erről beszéltem még délután neked Pesten. Megéri hosszú kilométereket utazni. Ezért egyáltalán nem is bánom, hogy nem a Katona József Színháznak, vagy a Nemzetinek legyek a tagja. Főleg, hogy idén megcsinálhattam életem egyik legfontosabb munkáját B. Török Fruzsina segítségével, az önálló Móricz Zsigmond estemet Napló-szilánkok címmel a Sanyi és Aranka Színházban. Hihetetlenül pozitív visszajelzéseket kaptam a közönségtől, és a kritikai visszhangok is roppant kedvezőek.

Arra is eljöhetsz velem.

– Miért tartod életed egyik legfontosabb munkájának a Móricz estet?

– Mert egy csoda, hogy mi minden volt ebben az emberben… Móriczot eddig jobbára csak kötelező olvasmányokból ismertük, pedig roppant gazdag munkássága volt. Mondta is magáról, hogy grafomán. „Ha egyedül hagynak már írok is”… Ez az 1924-25-ben készült napló arról szól, hogy beleszeret Simonyi Mária színésznőbe, a felesége pedig öngyilkos lesz. Az ezer oldalas naplót a Móricz örökösök sokáig nem engedték megjelentetni. Aztán megjelent, de azt meg végképp nem akarták, hogy ez bármilyen szinten színpadra kerüljön.

Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy fantasztikus kapcsolatba kerültünk Kolos Rékával, aki Móricz Zsigmond unokája, az örökösök képviselője. Ő szervezte Leányfalun a Móricz emlékestet, ahol az író 70 évvel ezelőtt meghalt. Ahol a mester írt, ott léptünk fel a verandán.

 

„EGY ÉLETRE EL VAGYOK LÁTVA MÓRICZ-MUNÍCIÓVAL”

 

A Napló-szilánkok engem valósággal pofán vert… Nem, inkább azt írd, hogy szíven ütött. Móricz gyakorlatilag percre pontosan leközvetíti a felesége öngyilkosságát. Az est során elhangoznak részletek azokból a privát levelekből, amelyeket Móricz Simonyi Máriának írt. Epekedik utána, de közben a feleségét is imádja, ott a család, a három gyerek. És mindezt úgy teszi, hogy tökéletesen ötvözi a drámát és a humort.

Azt gondolom, erre az életre már el vagyok látva Móricz-munícióval.

Az önálló estem bemutatója óta született egy filmterv a Kamaszok című befejezetlen Móricz regényből. Illetve két további regényéből – A Rab oroszlán, és Az asszony közbeszól – a főhősökre koncentrálva létrejött egy egyfelvonásos darab, amelynek a tervek szerint „Jelenetek két házasságból" lesz a címe. Ezt is B. Török Fruzsina készíti elő.

Olyan, mintha Móricz nem száz évvel ezelőtt írta volna a regényeit, hanem holnap, vagy holnapután. Az asszony közbeszól például rólatok, bulvár hírlapírókról szól. Egy firkász éjjel megy gyilkosok után nyomozni. Közben gazdasági válság van, nyomorognak az emberek. A Rab oroszlánhoz fogható művet pedig nem is tudnék mondani, mert tele van robbanó humorpetárdával, miközben őrjítő dráma.

- Egyáltalán hogy akadtál rá Móriczra?

- Egy ugyanilyen mélyinterjú keretében keresett meg B. Török Fruzsina. Vele is többször találkoztunk, s az utolsó alkalommal említette, hogy kezébe került Móricz naplója. Akkor Fruzsina azt mondta, ha ő ebből írna egy darabot, kizárólag velem tudna elképzelni, hogy létrehozzuk. 4-5 hét alatt megszerkesztette az alapanyagot, ami olyannyira varázslatos lett, hogy azóta ennek élek.

Szerencsére a nézők is szeretik. A nyíregyházi Kaleidoszkóp VersFesztiválon nemrég elnyertük a közönségdíjat a Napló-szilánkokkal. Nem tudok eléggé hálás lenni B. Török Fruzsinának.

– Ahogy mesélted is, Móricz írta, hogy amint magára hagyják, azonnal írni kezd. Te mit csinálsz, ha téged magadra hagynak?
– Játszom. Esetleg színházi darabot, vagy filmet rendezek. A színészet számomra szenvedély, szakma, hivatás, és hobby is egyben.

Ez az egész velem született. Mint ahogyan a szerencsejáték iránti szenvedély is sajnos, amivel megszenvedtem. Végül azonban lett belőle egy csodálatos film, ezért mégis megérte…

– Gyakran emlegeted interjúkban a szerencsejátékot. Még mindig kísért?

– Szakorvosok szerint a szenvedélybetegségekből soha nem lehet teljesen kigyógyulni. Ha teljesen „tünetmentes” lennék, már holnap le kellene mondanom az előadást. Úgy érzem, kicsit mindenfajta játék egy rugóra jár. A színészet és a szerencsejáték is. Van egy nagy szerencsém: esténként kijátszhatom magamból mindazt, ami belülről szétrobbantana. Így nem gyanúsíthat meg a közönség azzal, hogy önmagamat zokogom ki. Ezt is Móricztól idéztem, igaz, kissé sajátosan.

 

„NEM GATYALETOLÓS ÜRES VICCELŐDÉS AZ ENYÉM,
HANEM SOK-SOK FÁJDALOMBÓL SZÜLETŐ POENTÍROZÁS”

 

– Kijátszol magadból minden bánatot?
– Nem lehet egy cikkben elmondani, hogy ez milyen érzés. Ez odabent van, leg belül. A legsikerültebb alkotásaim mindig együtt hordozzák a sírást és a nagy nevetést. Még az olyan komikai sikerek is, mint A miniszter félrelép, vagy A balfácánt vacsorára. Hiszen ezek nem üres, gatyaletolós viccelődések, hanem megélt, sok-sok fájdalomból születő poentírozás és történetmesélés.

A filmjeim közül is ezekre vagyok a legbüszkébb. Bizonyos médiumok lebecsülik az embereket. Azzal próbálják meg röhögtetni őket, hogy megy valaki az utcán és letolják a nadrágjukat. De ahogyan Kállai Feri bácsiról esik le a nadrág A miniszter félrelép című filmben, ahhoz fogható nincs. Mert az egy hatalmas dráma is közben, hogy mekkora bajban van… Szomorúnak tartom a „szakmai elit” hozzáállását, hiszen lenézik ezt a műfajt. Szerintük ez kommersz…
Azért is jó, hogy eljöttél ma erre az előadásra, mert a saját szemeddel látod, hogy meghalunk a színpadon. A pályájuk elején lévő fiatal színészekből is ki lehet hozni csodálatos dolgokat, ami engem boldogsággal tölt el.

Teljes mértékben az alkotásnak szentelem az életemet.

– És a filmekről még nem is beszéltünk.

– Pedig szintén fontos része az életemnek. Olyan filmeket csináltam, amit az emberek eddig 2.3 milióan néztek meg csak a moziban. Nem beszélve a sok-sok tévés ismétlésről. Ne tudd meg, milyen telefonokat kaptam múltkor, amikor a Duna TV, másnap pedig a Duna World adta a Sose halunk meg-et.

– Milyen telefonokat kaptál?
Nagyon szépeket. Molnár Piroska kolléganőm, aki több filmemben is szerepelt, írt egy sms-t éjszaka, miután hazaért a Nemzetiből. Kapcsolgatta a televízió távirányítóját, és megtalálta a filmet a Dunán. Gondolta, belenéz kicsit. És ott ragadt, pedig már ezerszer látta, hiszen szerepel is benne. El sem merem mondani, mit írt, mert az dicsekvésnek tűnne…

– Mondd csak el nyugodtan, ha már belekezdtél!

– Azt írta, hogy zseniális a film. De ilyen sms-t kaptam még kettőt.

– Elmented ezeket az üzeneteket?

– Nagyon remélem, hogy igen, bár nem vagyok egy technikai zseni. Mindjárt megnézem. Most már én is kíváncsi vagyok, hogy nem töröltem-e ki.

(itt elkezdi nyomkodni a telefonját – mind a kettőt…)

– Miért van szükséged két készülékre?

– Miért van két telefonod?
– Mert volt őrült illető, aki zaklatott. Effektív őrült volt. Nem vicc. Mindenféle kriksz-krakszokat küldözgetett sok csillaggal, 7-8 évvel ezelőtt. Volt az üzenetben felkiáltójel, félig leírt szavak, csillagok. És folyamatosan nyomta… Nem csak én kaptam, hanem más kollégák is. De annyira idegesített, hogy inkább megváltoztattam a számomat. Azóta nem kapok ilyen sms-t. (nevet)

Közben megtaláltam Piroska üzenetét. Ezt írta:

„Hazaértem próbáról, a Nagy utazás (Sose halunk meg) megy a Dunán. Nem bírom nem nézni. Nagyon nagy film. Zseniális. Ölellek, Piroska” Ebből legalább tudtam, hogy hazaért. (mosolyog, de közben lesüti könnyekkel telt szemét)

– Jól látom, hogy elérzékenyültél?

– Nem. Belement valami… (nevet) Saját magamtól azért nem minden percben hatódom meg.

– Válaszolsz ezekre az sms-ekre?
– Igen. Ezt viszonylag korán megtanultam kezelni. Most már az emailezés is megy. És az internetezés. Hét évig azért nem számítógépeztem, mert nem csomagoltam ki az ajándékot, amit kaptam. Egy számítógép volt a csomagban… El nem tudtam képzelni, hogy még ebben az életben ilyen elfoglaltság mellett még éjjel leüljek a géphez. Most meg már hiányzik. Csak hát a kezem nem nagyon alkalmas a billentyűk eltalálására. Nem mindig találom el a billentyűt, amit becélzok. (nevet)

 

„LÁTATLANBAN LEGYINTETTEK, HOGY EZ A JÓZSEF ATTILA
SZÍNHÁZBAN JÁTSZIK, PEDIG OTT CSODÁK TÖRTÉNTEK”

 

– A barátságaid sérültek az évek során?

– Előfordult. Csalódtam rendezőkben, akikkel korábban nagy dolgokat vittünk véghez. Például Ascher Tamásban. Ugyanakkor Jordán Tamást, Dés Lászlót és Lukács Andort a mai napig a barátaimnak tartom.

– Ascherban miért csalódtál?
– Vele valóban hatalmas közös munkáink voltak, amelyekkel mindketten óriási sikereket arattunk. Az „Öngyilkos” például díjak garmadát hozta. Aztán megsértődött, amiért nem mentem vissza Kaposvárra egy szerepre. Igen ám, de akkor mutattuk be a Sose halunk meg-et, és szerettem volna elkísérni a filmemet a hódító útjára. Akkor még nem is tudtam, hogy konkrétan az egész világba elkísérem. Szinte minden földrészen voltam vele. Sőt, később a Szambával még Dél Amerikába is eljutottam. De az elsőnél maradva: a Sose halunk meg-nek köszönhettem a filmes pályámat. Közben Kaposváron elvárták volna, hogy menjek vissza egy szerepre. A legelfoglaltabb időszakra. Akkor nemet mondtam, és sértődöttségből nem hívtak húsz évig. De nem csak nem hívtak, két évtizeden keresztül semmiben nem néztek meg. Látatlanban lesajnálón legyintettek, hogy a József Attila Színházban játszom… Pedig ott csodák történtek.

Acherra visszatérve: azt hittem, barátok is vagyunk, és örök ez a kapocs.
Tudom magamról, hogy nem romlottam el, mert egész furcsa módon energiával teli vagyok.

Lehet, hogy holnap meghalok, de 68 évesen a színpadon is elég dinamikus vagyok. Ezt mondjuk ma este láthattad…

– Láttam bizony! Gondolsz a halálra?

– Hogyne gondolnék! Valamennyi filmem végén a legderűsebb pillanatok mellett ott van a halál.

– A hétköznapok során is eszedbe jut?

– Nézd… Az agyammal felfogtam, hogy ez a kettő – az öröm és a bánat, a derű és a halál –együtt jár. Sajnos nagyon sok szerettemtől kellett megválnom az évek során. Kollégáktól is. Éppen ezért gondolom, hogy azoknak kellene még egymásra vigyázniuk, akik még itt vannak. Nem pedig húsz évet eldobni az életünkből egy buta sértődés miatt. Én mindig figyeltem a kollégáimra, és ha helyzetben voltam, igyekeztem nekik segíteni. Minden filmemben látni lehet, milyen közösségből jövök épp, hiszen elsősorban azoknak adtam szerepet, akiket a közös munka során már korábban kiszúrtam.

Az imént említettem Jordán Tamást, akit valóban a barátomnak tartok. Elindult közös estünk Stand Apók címmel. Az is lehetne a műsorunk címe, hogy „Hol vagytok ti égi játszótárak?”. Remek sztorikat mesélünk az életünkből, a szakmánkból. Nagy bakikat, zűröket… Mindig ezt kérik újságírók, hogy meséljek. Hát most mesélek… Jordánnal együtt. És vannak paródiák is.

Ez egy elődadás-sorozat, a dumaszínház másik változata. Bajor Imrétől kezdve Galla Miklóson át többen is fellépnek majd. A címet is én találtam ki. Aztán Sándor Gyuri is érkezik az önálló estjével is, akit szintén felkiáltójellel sorolok a legjobb barátaim közé.

Látod, nem véletlenül mondtam anno a telefonba, hogy lesz miről beszélni, mert rengeteg bemutató van. Most már kérdezhetsz az új filmről, a Magic boysról is… (nevet)

 

VILÁGSZTÁROK JÁTSZANAK A MAGIC BOYS-BAN,
DE A MAGYAR SZEREPLŐKRE VAGYOK A LEGBÜSZKÉBB”

 

– Ez a mozid készült a leghosszabb ideig?

– Ami a forgatás kezdete és a bemutató között eltelt időt illeti, igen, hiszen három évig dolgoztunk rajta. Az utómunka plusz összegeket igényel, szerencsére volt két amerikai befektető, akik végig kitartottak a film mellett, s ha kicsit késve is, de így be tudjuk fejezni a mozit. Itt jegyzem meg, hogy egy film elkészülte normál esetben is minimum két év.

Bolondos, nagyon helyes film lett. Rendezőként én is új oldalamról mutatkozom be. Eleve kevesebbet szerepelek, mint eddig, ráadásul ilyen filmem még nem volt, mert ez egy mozgalmas, zenés történet. Magyar-angol történet, amiben még amerikai szál is van, Michael Madsen játsza a meleg szívű maffiót, Vinnie Jones pedig a kegyetlenebbet. A szereplők között van Jamelia is. Már azt is csodaként élem meg, hogy a fiamnak sikerült elérni ezeket a világsztárokat. Mindezek ellenére a magyar szereplőkre vagyok büszkébb.

– Volt olyan korszaka az elmúlt három évnek, amikor magadban már lemondtál erről a filmről?

– A gondolat szikrája sem fordult meg a fejemben. Hogyan lehetne lemondani egy több százmillió forintért forgatott, és sok-sok ember odaadó munkájából a nagyközönség számára készülő filmről? Kicsit ugyan nehézkesebben sikerült a befejezés, de itt van, és boldog vagyok.

Amint mondtam, egy film nem csak a forgatásból, hanem az utómunkából is áll.

Az utómunka legalább olyan fontos, mint maga a forgatás. Hiszen ott nagyon sokat lehet javítani a filmen. A Sose halunk meg nagy gegjei is az utószinkron során születtek. Van egy legendás jelenet, amikor háttal vagyok, a gyerek tömi magába a krémest, és mondogatom neki, hogy „erről van szó apukám”, meg „ne csak rágj, nyelj is”. Ezeket mind utószinkronban tettem meg. Szeretek belenyúlni a vágóasztalon, utólag is poéndúsítani a forgatókönyvet.  Vígjátéknál ez létkérdés.

– Szereted ezt a filmet?

– Szeretem. Még akkor is, ha tényleg nehézkesebben sikerült a befejezés.

– Nincs benned rossz érzés?
– Nincs, hiszem barátokra találtunk.

 

„EGYRE JOBBAN ÉRTJÜK EGYMÁST A FIAMMAL”

 

– Emlékszem, amikor a Magic boys forgatásai után találkoztunk, és mesélted, hogy nem olyan egyszerű a fiaddal dolgozni. Vagyis egy apa-fiú munkának nem csak jó odalai vannak…

– Össze kellett csiszolódnunk. Egyre kevesebb köztünk a konfliktus. Minél tapasztaltabb lesz a fiam producerként, annál jobban tudunk együtt dolgozni.

Becsületére legyen mondva, ha zűrösebb helyzet adódott a forgatásokon, mindig kiállt mellettem. Egy koprodukciónak természetes velejárója, ha néha a külföldi partner olyat kér, ami a rendezőnek nem tetszik. A producernek pedig döntenie kell. És mindig mellém állt, mert tudta, hogy igazam van. Érdekes módon egyre jobban értjük egymást, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz lelkileg is. Büszke vagyok rá.

– Amikor egyeztettük az interjút, jelezted, hogy bizonyos kérdéseket kerülni fogsz.

– Eddig nem hangzott el olyan kérdés…

– Anélkül, hogy a fiad ügyét boncolgatnánk, apaként hogyan élted meg az elmúlt hónapok eseményeit?

– Nem szívesen beszélek erről. Az első hetek szörnyűek voltak. És az abban az időben zajlott előadások is. Fájó, furcsa, felemás érzés volt színpadra lépni, hiszen tudtam, hogy odalent a nézőtéren sokan látták a híradót, olvastak bizonyos bulvárhazugságokat, és a közönség egyik fele együtt érzett velem, a másik pedig nem. Színészként egy dolgom volt: még jobban koncentrálni, és a játékommal elfeledtetni mindezt.

– Összehozta a családot baj?
– Nincs ilyen, hogy összehozott-e. Ez egymást szerető és összetartó család a miénk. Ez nem kérdés, amikor egy világgal állunk szemben.

Legyen ennyi elég erről az ügyről, sokkal érdekesebb az a sokféle munka, amelyben épp benne vagyok.

 

„ÉJSZAKA ÉRZEM A LEGINKÁBB A KOROMAT”

 

Rájöttem, hogy akkor öregszem a leginkább, amikor nincs dolgom. Az nagyon árt. Amíg röpködhetek a színpadon, például a József Attila Színházban már 17 éve, a Balfácánt vacsorára című előadásában Kern Andrissal. Gyakorlatilag az egész nyarat végigdolgoztam, most pedig folyamatosan bemutatóim vannak. Fényes Szabolcs Lulu című komédiáját rendeztem, játszom is benne, Jordán Tamással bemutattuk a Stand Apókat, ahol megmutatjuk, hogy mi is tudjuk a stand up műfajt, nem csak a fiatalok. A legbüszkébb pedig a Móricz estemre, a Napló-szilánkokra vagyok.

Csak az éjszakáim kicsit nehezebbek, olyankor érzem a koromat.

– Mi a baj az éjszakákkal?
Sokat vagyok fenn. Jártam alvásdiagnosztikán, és adtak egy SZTK-készüléket, amit ha felteszek, úgy nézek ki, mint egy UFO. Olyan, mint egy lélegeztetőgép. Sűrített levegőt fúj be éjjel, és nem engedi, hogy az elernyedő félben lévő garatizmok teljesen összeérjenek. Szinten tartja a levegővételt. Amikor először feltettem ezt a szobrot magamra, a macskám – akkor még élt, és velem aludt – frászt kapott. Ennek ellenére becsületesen feltettem, majd elaludtam. Aztán éjjel

Miért sírtál?
Olyan érzésem volt, mintha valaki az orromat marcangolná.

– Ha már itt tartunk, gyakran eltörik a mécses?
Nem programszerűen sírom el magam az élet dolgain. Fiatal színész koromban Mensáros László azt mondta nekünk, „legyetek büszkék arra, ha képesek vagytok havonta legalább egyszer egy jót zokogni”. Mert az szinte átfürdeti a lelket, amiből mi, színészek élünk.

A napokban volt egy különös élményem. Ezt meg is írhatja. Felébredtem reggel, és kiszúrtam egy filmet az egyik csatornán. Jack Nicholson játszotta benne a papát. A sztori röviden arról szól, hogy ki menjen börtönbe. Az apa, vagy a fia, aki esetleg magára vállalná az apja bűnét. Az apának fiatal korában volt már egy ügye, amiért felfüggesztettet kapott, ezért visszaesőnek számít. Ha leültetik, 20 évig ki sem engednék. A tökéletesen ártatlan fia azonban megúszná 2-3 esztendővel, vagy jó esetben felfüggesztettel. A titkot rajtuk kívül csak a titkárnő tudja. Esküszöm, az övé a legnagyobb alakítás a filmben, pedig számomra ismeretlen, kissé molett, nem túl szép amerikai színésznő játszotta. De olyan átéléssel, hogy elbőgtem magam a színészet csodáján. Nekem ez meghozta a „havi” nagy zokogást… És hab a tortán Pálfi Kata

aki annak idején az Ámbár tanár úr filmemben játszott epiódszerepet. Esküszöm, még annál többet ér az ő magyar szinkronja, mint az egyébként egész film.

Nem akartam hinni a szememnek, fülemnek hogyan képes valaki egy szinkronba ennyire beleadni a szívét-lelkét. Még a szájmozdulat is stimmelt. A film reggel 8-kor kezdődött, mire vége lett, 11-kor hívtam. Ő pedig roppant módon meglepődött ezen, hiszen ma már nem divat megdicsérni más munkáját.

Nekem fontosak a fiatal tehetségek is. Látod, ebben az interjúban is beszéltem azokról a fiatal színészekről is, akik számomra fontosak. És a szerkesztők első dolga kihúzni ezeket a neveket. Remélem, te nem fogod...

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites/

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!