Csiszár Jenő: „Nem vagyok kompatibilis ezzel a korral”

 

„Tizenéves koromban a legbizalmasabb barátaim kiröhögtek Sopronban, amikor azt mondtam, híres rádiós leszek. Pedig már hatévesen, egy kis faluban a paplan alatt elhatároztam, hogy rádiózni fogok. Senki és semmi nem tántoríthatott el…”

Fotó: MTVA

 

Csiszár Jenővel 2006-ban találkoztam először. Akkor tért vissza Olaszországból a képernyőre, a TV2 Mokkáját vezette Jakupcsek Gabriellával, és a Színes RTV számára készítettem vele címlapinterjút. Adás után, a tévé udvarán beszélgettünk.

Nem kell mélyinterjúra gondolni, sőt, ma már bevallhatom, amolyan tucatbeszélgetés volt, Jenő mégis olyan közvetlenül és barátságosan viselkedett, mintha ezer éve ismernénk egymást. A találkozó végén azt mondta, keressem meg, ha Szigligeten járok.

Ez a mondat nagyon megmaradt bennem.

Olyannyira, hogy idén – vagyis hét évvel később – amikor Szigligeten megláttam a Várban, egy Magna Cum Laude koncerten, azonnal odamentem hozzá. A kedvesség, és a szívélyesség ugyanolyan volt, mint anno, 2006-ban, pedig fogalma sem volt róla, hogy valójában ki vagyok. Bemutatott a családjának, meghívott egy rozéra, mintha csak tegnap lett volna az a bizonyos címlapinterjú.

Ott, a Magna koncert közben mondtam neki, hogy a szigligeti meghívást speciálisan szeretném behajtani tőle.

Hadd’ menjek be hozzá a rádióba, a Class FM esti műsorába, hogy lássam, hogyan dolgozik. És készüljön végre egy normális interjú is, mert ezt az embert én már gyerekkoromban hallgattam otthon, a kínai piacon vásárolt kisrádiómon.

Aztán egyszer csak ott találtam magam a Class székházában lévő irodájában. Szakmán belül régóta téma volt, hogy Csiszár „valamilyen főnök” a rádióban, azt azonban eddig csak nagyon kevés helyen nyilatkozta, hogy pontosan milyen vezető. Velem kivételt tett.

Érkezésemkor azonban olyan arckifejezéssel fogadott, hogy azon gondolkodtam, inkább kérek tőle egy új időpontot.

 

– Biztos, hogy menni fog? Ne jöjjek inkább máskor?

– Hogyne menne. Ez csak fáradtság. Elmúlik. Fel fogok jönni… Majd figyeld. (mosolyog)

– Olvastad a Wikipédia rólad szóló bejegyzését?

– Megnéztem, de annak a fele sem igaz.

– És az életút fele meg sincs említve. Nem csak ott, hanem ezernyi más fórumon sem. Mintha az Apukám világa előtt nem is lett volna életed…

– És fontos ez? Nem foglalkozom én ilyenekkel.

– A múltat ennyire nem tartod fontosnak?
– Csomó dologra nem is emlékszem már. Az évszámokkal egyébként is gondban vagyok, hiába készültem történelem szakra. Egyszerűen képtelen vagyok utólag előcsalogatni a korszakokat, összefolynak az időpontok. A helyek előbb beugranak, mint az évszámok. Amikor 15 év után visszamentem Portugáliába, ott azonnal előtörtek az emlékek.

– Lehet, hogy épp azért folyik össze minden, mert túl korán kerültél bele az élet sűrűjébe?

– Elképzelhető. 14 éves koromtól az éjszakában éltem. Elsős gimnazista voltam, amikor elszöktem otthonról, és éjjel már diszkóztam. Attól fogva 30-35 éves koromig vannak helyek, szituációk, nevek, de évszámok már nincsenek. És nem azért, mert annyira hétköznapi életet éltem… (mosolyog)

– Annak ellenére, hogy bizonyos emlékek ködbe vesztek, az irodád fele tele van régi fényképekkel, plakátokkal, egy-egy korábbi korszakod lenyomatával.

– Ezek fontos pillanatok. Közös fotó Frank Zappával, aztán egy emlék az U2-től, egy elismerés a Magyar Olimpiai Bizottságtól. Ez itt az Apukám világa CD borítója. A legfontosabb azonban ez a kép. (mutatja) Tegnap nyomtattam ki.  A hatéves fiaim első önálló vízre szállása a vitorlástáborban.  Ez a legfontosabb.

(odamegy a falhoz, és rámutat egy bekeretezett plakátra)

Aztán nézd meg ezt… Ezt a plakátot tegnapelőtt találtam meg Szigligeten a sufniban. A Petőfi Rádió annak idején ezzel reklámozta az Apukám világát.

– Miért hoztad el Szigligetről?

– Épp nosztalgikus pillanatom volt… Két hónap múlva – ha olyanom lesz – lehet, hogy leszedem. Viccet félretéve: az az Apukám világás korszak, Top Tv-Juventus Rádió, aztán végül a Petőfi Rádió fontos pontja volt az életemnek. Ezzel a műsorral kerültem a helyemre. Hatéves korom óta arra készültem, hogy híres rádiós leszek, és amikor ez a plakát készült, akkor már az voltam.

– Egy hatéves gyerek képes ennyire tudatos lenni?

– Ezek szerint képes. Elképzeltem, hogy felnőttként majd engem is a paplan alatt hallgatnak. Pont úgy, ahogyan én hallgattam a Luxemburg Rádiót egy Fertőszéplak nevű kis faluban.

És az az éjszakai műsor, az Apukám világa a Juventus Rádióban áttörés volt. Soha nem felejtem el: betelefonált egy lány, és megkért, ne üvöltsek a mikrofonba, mert így meg fogja hallani az apja, hogy a paplan alatt engem hallgat. Márpedig az apja gyűlölt engem, és tiltotta tőle a műsoromat, a lány pedig nem akart megbukni, mert kíváncsi volt a műsorra, ezért inkább elbújt a paplan alá.

Az egyfajta elégtétel volt akkor, hiszen pont erről álmodtam. „Megvan, megcsináltam!” – üvöltöttem abban a pillanatban. Minden áldott éjszaka, amikor rádiózhattam, száz százalékig kiteljesedtem. És olyankor a kommunikáció hangereje is erősebb volt. A rádióban ez még inkább felerősödött.

– Neked miért kellett a paplan alatt hallgatni a rádiót?

– Nem akartam, hogy a szüleim észrevegyék, hogy nem alszom. Fogalmam sem volt, mit beszél az ottani DJ, de a zenéi tetszettek. Beatlest, Led Zeppelint, meg Rolling Stonest játszott – persze, akkor még nem tudtam, hatévesen csak próbáltam kisilabizálni… Illetve Engelbert Humperdincket, akivel negyven évvel később Azerbajdzsánban találkoztam.

– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy apám kedvence volt, majd megszorítottam a kezét. (nevet)

– Te tudnál mit kezdeni egy ilyen mondattal?

– Ha nem is pont ilyennel, de hasonlóval igen. Amikor huszon-harminc, vagy negyvenes, hihetetlen jó karban lévő hölgyek jönnek oda hozzám, és azt mondják, az Apukám világán nőttek fel, azok jól eső mondatok.

– Nem akartam ezzel kezdeni, mert a puncsolás látszatát is szeretném elkerülni. De nem bírom megállni, hogy el ne meséljem, én is az Apukám világán nőttem fel. Pont annyi idős vagy, mint anyám…

(nagy röhögés) Köszönöm szépen, ez ám a bók!

– Pontosan emlékszem, amikor a Top TV-ben elindult a műsor, majd átkerült a Juventusra. Nógrád megyében éltem, és a kínai piacon szuper olcsón vásároltam egy kis elemes rádiót. Akkoriban az mp3 lejátszót még hírből sem ismertük, ezért nekem az az ócska kis kacat igazi kincs volt. És azon hallgattam az éjjeli őrületedet. Az akkor olyan szintű forradalomnak számított, pláne azon a kis nógrádi településen, hogy másnap mindenki arról beszélt a térségben.

– Látod, ez is egy visszaigazolás arra, hogy igenis, magamat kellett adnom, és milyen jól tettem, hogy nem valami panel alapján rádióztam. Éreztem, hogy erre vevők lesznek az emberek. Akkor ez nagyon bejött. Pedig nem volt egyszerű. Rettenetesen meg kellett érte harcolnom. Az Állambiztonság folyamatosan lehallgatta a telefonomat. A rádió amerikai tulajdonosai – az itthoni programigazgató közbenjárására – azért fizetett egy embert, hogy folyamatosan engem csekkoljon. Mivel élő volt a műsor, ezért úgy féltek tőlem, mint a tűztől. Előfordult, hogy csak azért félretették a telefont, hogy ne tudjak telefonálókkal beszélgetni. Próbáltak kinyírni, fél éven belül három különböző idősávba pakoltak át, hogy a hallgatók ne találják meg a műsort.

 

„A FERTŐSZÉPLAKI PAPLAN ALÓL 54 ÉVES KOROMRA
JUTOTTAM EL A CSÚCSRA”

 

– Tisztázzuk végre, hogy mit csinálsz itt a Class FM-nél amellett, hogy műsort vezetsz. Mit jelent a programtanácsadói titulus?

– Társ-programigazgató vagyok. Tiszttartó Titusszal, a rádió programigazgatójával ketten visszük a programot.  Látsz itt az irodában még egy asztalt, ez Tamié, (Mikus Tamara – a szerk.) a zenei szerkesztőé. Nem véletlenül vagyunk így összezárva ketten, mert úgy tartottam helyénvalónak, hogy 24 órában azzal az emberrel üljek, aki a zenéket kezeli. Hárman hetente egyeztetünk. Minden egyes dal sorsáról hárman döntünk.

– Mit döntötök el? Hogy foroghat-e egy dal a Class FM szelektorában, vagy sem?

– Például arról döntünk, hogy egy-egy felvételt elküldünk-e egyáltalán zenei tesztre. Azt a teszt dönti el, hogy játsszuk-e az adott dalt, vagy sem. Ugyanúgy, ahogyan a nagyvilágban a legtöbb profi rádió teszi. Meg a rádió komplett programjáról, tartalmi dolgokról meg a műsorvezetőkről is.

– Azoknak a zenészeknek pedig te vagy a mumusa, akiket nem játszotok?

– Minden bizonnyal. De azoknak a zenészeknek is fekete seggű vagyok, akiknek egyszer, valamelyik dalukat már játszottuk, és az újat nem. Mindig kérdezik, kiket kell megvenni itt a rádiónál, de ilyenkor csak mosolygunk, hogy ez nagyon nem így megy… Egyébként folyamatos kontaktusban vagyunk a zenészekkel, a producerekkel, a lemezkiadókkal, mert egymás nélkül nem tud működni jól ez a dolog. A zenész piacképes produkciója nélkül egy rádió nem tudna jól működni. Sőt, a jó, trendi produkció nélkül nem tudnánk  az ország leghallgatottabb  rádiója lenni.

– Az önjelölt műsorvezető-jelöltek is téged találnak meg?
– Megtalálnak ők mindenkit. (nevet) Általában azonban inkább Tituszt keresik, mert rólam – ahogyan te is említetted – csak fű alatt mennek a hírek, hogy „főnök féle” vagyok.

– Az irodád ajtaján nincs is névtábla.

– Minek az? A névjegykártyámon sincs titulus, csak a nevem. Soha nem érdekeltek a rangok. Az elmúlt években ugyan bizonyos körökben próbáltam magam programtanácsadóként pozícionálni, de őszintén mondom, azt is kizárólag büszkeségből. Mert igenis büszke vagyok arra, hogy az ország első számú rádiójához tartozom. Gyakorlatilag az első pillanattól fogva benne voltam abban a csapatban, akik összerakták a rádiót. A leges-legelső lépéstől.

Gondolj csak bele: most vagyok igazán abban a helyzetben, amire hatéves korom óta álmodtam. Fertőszéplakon, a paplan alatt elhatároztam, hogy híres rádiós leszek. És itt ülök 54 évesen, Magyarország piacvezető rádiójánál a programért felelős egyik embereként. Közben pedig még rádiózom is. A fertőszéplaki paplan alól 54 éves koromra kerültem a szakma csúcsára.

A rádió a nagy szerelem. A televíziót minden szívfájdalom nélkül elengedném. Sőt, tulajdonképpen már el is engedtem. Ha  a „Magyarország, szeretlek!” nem üt ekkorát, hogy egy ország imádja, na meg persze – egyelőre még – baromi jól érzem magam benne, már rég nem tévéznék. A rádió egy bensőséges kapcsolat. A családom mellett a rádióval van a legbensőségesebb kapcsolatom. Így kerek ez életem.

Pedig tizenéves koromban a legbizalmasabb barátaim kiröhögtek Sopronban, hogy én arról álmodtam, ami most vagyok. Mindig mondtam, majd meglátjátok, híres rádiós leszek.

– Tudsz bánni a vezető beosztással?

– Tudok. De nem kell ebből a vezető beosztásból ekkora ügyet csinálni. Meg különben is a rádió vezetője a vezérigazgató, Turi Árpi. Az ő személyisége,vezetői stílusa adja azt a minden sallangtól mentes, csapatban való melózást itt, ahol nem a titulus számít, hanem a produktum. És én ebben baromi jól érzem magam, hál’ Istennek soha nem érdekelt a beosztás, csak a feladat.

 

„NEM VAGYOK KOMPATIBILIS EZZEL A KORRAL.
NEM TUDNÉK ÁLLÁSINTERJÚKRA JÁRNI, MEG FEJVADÁSZ CÉGEKHEZ REGISZTRÁLNI”

 

– Máskor, máshol is voltál vezető?
Csak saját cégekben.

– Ahol saját magadat nevezted ki…

– Inkább adódott.

– Itt kineveztek?

– Igen. A tulajdonosok megkérdezték, mi szeretnék lenni. Mondtam, hogy semmi, teszem a dolgom. Aztán egyszer csak mondták, kb. 3 éve – a vezérigazgató, Árpi véleményét kikérve –, hogy mostantól program-tanácsadó vagyok. Társ-programigazgató.

A végzettségemet tekintve 10 éve, mondjuk, lehetnék főosztályvezető, vagy igazgató is valahol. A fejvadász cégekhez is így adnám be az önéletrajzomat. De ez sosem érdekelt. Tudod, én nem vagyok kompatibilis ezzel a korral. Képtelen lennék állásinterjúkra járni, fejvadász cégekhez regisztrálni.

Ha ne adj’ Isten, holnap reggel itt azt mondanák, köszönjük szépen, ennyi volt, akkor is azt mondanám, hogy volt négy fantasztikus évem, amikor a szakmám csúcsán voltam.

Ugyanakkor félreértés ne essék, amióta az eszemet tudom, mentálisan mindig is a csúcson éreztem magam – egyetlen félévet leszámítva. Mindig azt csináltam és addig, amihez kedvem volt. Hihetetlenül nagy hőfokon, iszonyatos pörgéssel, és a csúcsig. Voltak kitérők, amikor barátaimmal klubokat hoztam létre, de a média, és azon belül a rádió, mint médium roppant egyenes vonal volt az életemben. Úgy látszik, nekem ez a keresztem. Erről álmodtam, és megadatott.

– Mi kellett ahhoz, hogy megadasson?
– Hit és kitartás. Említettem azt a bizonyos egyenes vonalat. Lehet, hogy a kívülállók számára picit görbének tűnhet, és bizonyos pillanatokban talán úgy látszott kívülről, hogy döcögős, meg lassú. De így is azt mondom, nem bánom, hogy ötvenéves koromra kerültem igazán a helyemre egy országos rádió programtanácsadói székébe. Most jobban értékelem.

– Említettél egy féléves kivételt a mentális csúcs kapcsán. Mi történt?

– Nagy gázban voltam, tolókocsiba kerültem. Harmincévesen úgy nézett ki, mert a gerincem és szinte mindenem széttört, hogy megbénultam. Képzelheted, hogy akkor nem voltam csúcson. De amint meggyógyultam, attól fogva a magam módján mindig csúcson éreztem magam.

– Lelkileg hogy élted meg azt az időszakot?

– Úgy, hogy vége volt az életemnek. Most gondold csak el... Harmincéves vagy. 15-16 éves korod óta alszol együtt lányokkal, éled az éjszakai életet, meg a nappalit, kosárlabdázol, jégkorongozol, lovagolsz, mindent csinálsz. És egyszer csak ott vagy derékig érő hajjal, éjszakai DJ-ként, saját lótulajdonosként, és a saját lovad általi kellemetlenségből fakadóan ülsz egy tolókocsiban. A Rehab2-n már lefoglaltak egy helyet, és a műtét előtt azt mondták, nem tudják garantálni, hogy egyszer az életben felállok. Két ütés kaki, egy ütés pisi… (hosszan, csendben néz maga elé)

– Akkor hibáztattad a sorsot, vagy az Istent?
– Nem. Csak saját magamat.

– Nem kerestél bűnbakot?
– Ne viccelj! Soha nem a külső körülményekben keresem. A külső körülményeket használni kell. Te döntöd el, hogy a környezetedből mit használsz, és hogyan. Minden egyes lépésedet neked kell jól átgondoltan – vagy emocionálisan – megtenni.

 

„HISZEK ABBAN, HOGY BIZONYOS KORBAN,
BIZONYOS ÉLETHELYZETBEN MINDEN EMBER KAP EGY JELZÉST”

 

– Az egy csoda, hogy most itt ülünk és beszélgetünk?
– Csoda. A jóisten úgy gondolta, nekem még dolgom van.

– Ezért hálát adsz?
– Mindig. Eleve úgy élek… Hiszek abban, bizonyos korban, bizonyos élethelyzetben minden ember kap egy jelzést valahonnan. Van, aki észreveszi, van, aki nem.

– Te mit csináltál rosszul, hogy ilyen jelet kellett kapnod?
– Akkoriban nem jó felé ment az életem. Kicsit „elhittem magam”… Sőt, nem is kicsit. Nem élveztem az életet, hanem iszonyatosan használtam. Testidegenül.

– Jelentősen változott az életed, vagy a balesetedet követően inkább jobban odafigyeltél a részletekre?

– Inkább az utóbbi. Elkezdtem az értékrendemet finomítani. Sokkal precízebben állítottam össze, mint korábban. Ezáltal az élethez való viszonyom is megváltozott. Akkor kezdtem el érezni, sőt élvezni a minőségi életet. Attól fogva minden a minőség irányába megy. Az ivás és az evés is. A lányokkal sosem volt problémám, ott az első pillanattól fogva a minőség irányába mentem…

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: hiszek abban, hogy minden embernek megvan a maga jele. Kinek egy szék, kinek más. Sokan azonban nem foglalkoznak vele.

 

„JÓVAL HÍRESEBB VOLTAM ANNÁL, MINT AMILYEN MOST VAGYOK”

 

– Mikor voltál a leghíresebb?

– Hát ez meg milyen kérdés? Mit tudom én… Talán az Apukám világa idejében, meg a Heti hetes és a TV2-höz való átszerződésem időszakában? De ez csak érzés…

– Azt hittem, azt mondod, hogy most… Hiszen hetente feltűnsz a képernyőn, heti háromszor a rádióban is hallunk.

– Igen? Ezt így látod? Lehet, de hidd el, én ezen már nem gondolkodom.

– Igaz, ez már egy új korszak. Amikor „nagyon híres” voltál, akkor még nem volt ennyi médium.

– Minden más volt akkoriban. Például sokkal több pénzt kapott az ember ezért a munkáért.

– Komolyan?
– Hogyne! Iszonyatos pénzek voltak. Főleg a kereskedelmi televíziókban.

De nem is ez számít. Nekem ezt végig kellett élnem, hogy híres legyek, hogy sztár legyek. Ezen mindenki átesik, aki egy kicsit is exhibicionista. Aztán megvolt, és hol eltűntem, hol visszamentem… Kevés dologra emlékszem, de arra nagyon élesen, hogy engem sehonnan sem rúgtak ki. Vagy közös megegyezéssel szerződést bontottunk idő előtt, vagy szerződés lejárta után eljöttem. De amikor közös megegyezéssel bontottunk szerződést, egy kivétellel – Petőfi Rádió volt az egy kivétel – mindig én hagytam abba, mert azt mondtam, ez engem már nem érdekel. És amikor nem érdekelt, kiszálltam. Baromira nem számított, mennyi pénzt veszítek.

– Sok pénzt veszítettél?
– Volt, amikor sokat. Például a TV2-nél, amikor a saját műsoromat félidőben abbahagytam… Az újságok persze úgy hozták le, hogy megbukott. Baromira nem bukott meg. Ez a Csiszár.hu  című late night show volt, ami – azóta is az egyetlen ebben a műfajban – élő műsor volt. Ültem a kanapémon éjszaka, beszélt hozzám a vendég, akit egyébként én hívtam meg, és arra eszméltem, hogy engem ez kurvára nem érdekel. És ha valami kurvára nem érdekel, felállok és elmegyek.

– Mi maradt a régi csibészből?
– Szerintem minden. Azért a jó fenekeket, szép arcokat még felismerem.

– Szabad?

– Miért ne szabadna nézni?

16 éve együtt élek egy lánnyal, Ujvári Eszterrel aki sokkal híresebb és sokkal többet ért el a műfajában, a kosárlabdában, mint amit valaha én elérhettem. Mondjuk én 93 ezer négyzetkilométeren belül voltam népszerű, megosztó, utált, gyűlölt, szeretett médiaszemélyiség. Ő egy nemzetközi sztár volt. Aztán elért egy bizonyos életkort, és azt mondta, most abbahagyná, és jó lenne, ha születne gyerekünk. És aztán nem egy, hanem két gyerek született. Egy fiú ikerpár. És isteni, elképesztő, fantasztikus. Amikor harminc-negyvenéves voltam, el nem tudtam képzelni, hogy az ember ötvenévesen is jól érezheti magát. Iszonyatosan jó életet éltem. Aztán a gyerekekkel ez még jobb lett.

 

„AMIKOR A FIAIM SZÜLETTEK, HÁROM ÉVRE KISZÁLLTAM A
KÖRFORGÁSBÓL. FEL IS ÉLTÜNK JÓ SOK PÉNZT A FÉLRETETTBŐL,
DE A VELÜK ÁTÉLT ÉLMÉNYEK MINDENÉRT KÁRPÓTOLTAK”

 

– Kár lett volna kihagyni a szülői szerepet?

– Nagyon! Ez a világ legjobb dolga. A szülői szerephez nekem mostanra kellett beérnem, megérnem. A legfontosabb célom, hogy meghosszabbítsam az életemet, és minél hosszabb időt tudjak velük tölteni. Mert isteni dolog velük lenni!

Amikor megszülettek, három évre kiszálltam a körforgásból. Egy öreg barátom panaszkodott, hogy amikor az ő gyerekei születtek, akkor építette a cégét, a házát, és mindenből kimaradt. Nem látta az első felülést, az első lépéseket, semmit. Arra készül, hogy az unokáinál majd pótolja. Ő javasolta, hogy ha megtehetem, szálljak ki és legyek velük, mert azt az időszakot nem adja vissza senki. Kiszálltam. El is fogyott jó sok pénzünk, az öreg koromra elrakott tartalékból, mert három évig nem dolgoztam.

Viszont láttam mindkét gyerek felülését, felállását, az első fogak kibújását, mindent. Az első három év meghatározó egy gyerek életében. Pláne kettőében. (mosolyog)

Mindenhová visszük a fiainkat, jönnek velünk. Eleve a kikötőben nőttek fel. A Balatonon a kikötőknek általában kutyájuk, meg macskájuk van. Szigligeten viszont ők a kikötő gyerekei. Három és fél éves korukban már húzták a kötelet.

– A versengést hogy kezeled? A szakirodalom szerint az ikrek állandóan versengenek egymással.

– Sehogy. A versengést nem lehet kezelni. Most az a legnagyobb dráma, hogy jövőre egy osztályba írassuk-e őket, vagy külön. A szakirodalom azt írja, hogy két külön osztályba, épp azért, hogy ne legyen versengés. Ne hasonlítgassák őket egymáshoz. A pszichológus barátaink viszont azt mondják, meg ne próbáljuk szétválasztani őket, mert ők együtt vannak. A fene se tudja, mi lenne jó… A legfontosabb, hogy boldogok legyenek. Akár együtt, akár külön. Érezzék jól magukat, ahogyan az apjuk. Meg az anyjuk. (nevet)

 

„HA NEM TRÉNINGEZED SAJÁT MAGAD, HA NINCS ELÉG ÖNBECSÜLÉSED,
A KÖRNYEZETED MEGESZ”

 

– Mit teszel azért, hogy 54 évesen így nézz ki?
– Már mondtam. Minőségi élet és genetika. A minőségi élet pedig nem pénz kérdése. Világ-életemben sportoltam, ez a jó szokásom a mai napig megmaradt. Kizárólag jó piát iszom, rövidet pedig egyáltalán nem.

– A jó pia nem kerül pénzbe?
Nem többe, mint a rossz pia, de utána kell járni. Jó házi bort kell inni. És nem keverni semmivel, nem szabad bombáznia magát az embernek. Az első 20-30 év bombázás volt.

Az öregek mondják, hogy minden fejben dől el. És igazuk van. Jelentem, valóban minden fejben dől el. Nem kell nagyon elhinni magad. Inkább a helyén kell kezelned saját magad. Tudnod kell, hogy nem vagy te szőke, kék szemű playboy sztár. És ha ezt elfogadod, nem kerít majd hatalmába az elérhetetlen vágyakozás, és nem fogod saját magadat ostorozni azért, hogy miért nem tudsz az lenni. Ellenkező esetben rengeteg negatív érzést váltasz ki magadban.

Ezt is mondtam már: az eszköz te magad vagy. Először saját magadat  kell felépítened. Neked kell pozitívnak lenned. Ha az eszközt – önmagadat – nem tréningezed, ha nincs elég önbecsülésed, a környezeted megesz. A környezet negatív hatásait, a kudarcot, a sikertelenséget nem tudod kezelni. Ezeket az akadályokat át kell lépni.

Én az egész életemet így éltem, és esténként a rádióműsoromban is ezt az életérzést próbálom átadni a magam egyszerű módján, mindenki által közérthetően.

Mindig imádtam az életet, és ez átsegített a nehézségeken. Amihez görcsösen ragaszkodsz és kapaszkodsz, az nem jön. Nem szabad túl komolyan venni semmit.

 

„AZ OLASZORSZÁGI BARÁTAINK KÉT ÉVIG NEM TUDTÁK, HOGY KORÁBBAN MIVEL FOGLALKOZTAM MAGYARORSZÁGON.
EGY MAGYAR TÁRSASÁG BUKTATOTT LE, AMIKOR KÖZÖS FOTÓRA KÉRTEK”

 

– Hogy néz ki most az életetek?

– Úgy, ahogyan az egész eddigi életem: két-három laki. Budapesten is van lakásunk, Szigligeten is van házunk. A gyerekek a fővárosba járnak óvodába, de a hétvégéket általában otthon töltjük. A munkabérem bizonyos részét ez emészti fel. Odahaza biztonsági szolgálatot kell működtetnem, de ez ezzel jár. Ugyanakkor, ha költséget csökkentenék, és mondjuk a bankba raknám a pénzt, ami tíz év múlva nyilvánvalóan sokkal több lenne, akkor nem biztos, hogy jobban érezném magam. Szükségem van erre a kétlakiságra.

Tudod András, örülök annak, hogy nem harmincévesen lettem szülő. És annak is, hogy nem előbb kaptam meg a lehetőségét egy országos rádió irányításának. Annyival másabb most ez megélni. A sztárság is akkor volt a legjobb helyen, amikor épp megkaptam.

– Sokadszor emlegeted azt a bizonyos sztárságot. Élvezted?
– Isteni volt! És azért volt isteni, mert mindig az akartál lenni, aztán rádöbbentél, hogy olyan semmilyen az egész…

És isteni volt utána megélni azt egy másik országban, hogy a kutya nem ismer.

Volt szerencsém a csajommal elmenni Olaszországba, ahol „futballista feleségként” éltem. Esztert Franciaország és Amerika első számú játékosai istenítették, rólam azt se tudták, ki vagyok. Pedig Olaszországban imádják a tévéseket, meg a rádiósokat, ők hihetetlenül nagy sztárok.

Van egy sztorim erről, de ezt nem fogod tudni megírni, mert nagyon hosszú.

– Ne aggódj, a világhálón nincsenek terjedelmi korlátok.

– Az edzések és a meccsek után a csapat mindig közösen ment vacsorázni. Akkor is épp a kedvenc pizzériánkba tartottunk, Eszter elöl ment a lányokkal, én hátul a fiúkkal. Hallom, hogy jön mögöttünk egy magyar társaság. Eszter hátrafordult, hogy maradjak csöndben, ne szólaljak meg. A magyar társaság arról beszélt, milyen magas csajok vonulnak előttük. Az egyik megszólal, az ott nem az Ujvári Eszter? Majd engem is felismertek. Elkezdtek kiabálni, hogy „Szevasz, Jenő!”. Megfordultam, köszöntem nekik, nyolcan-tízen lehetettek, szerettek volna egy közös fotót készíteni. Beálltam közéjük, közben a barátaink tátott szájjal álltak és néztek, hogy engem fotóznak és nem a híres sportolót, Esztert. Aztán beértünk az étterembe, a csapatkapitány leültetett mindenkit. Engem azonban nem engedett. Azt mondta, addig le nem ülsz, amíg el nem mondod, ki vagy te. Két év után árultam el, hogy Magyarországon tévéztem, rádióztam, és szerepeltem egy-két filmben.

– Utána máshogy kezeltek?
– Előtte is nagyon szerettek minket, de attól fogva még inkább meg volt bennük a tisztelet, hogy nem kérkedtünk ezzel sem. Ráadásul minket soha nem kezeltek idegenlégiósként, mert kezdettől fogva a saját nyelvükön próbáltunk kommunikálni. Eszter eleve olasz szakos volt a gimnáziumban, és én is kértem, hogy kizárólag olaszul beszéljenek hozzám, ne angolul, mert szeretném megtanulni a nyelvet. Ezáltal eleve más kategóriába kerültünk. Pedig Észak-Olaszország nehezen fogadja be az idegeneket. Como nagyon gazdag hely, ott különösen a pénz számít, meg az, hogy ki kicsoda. Ugyanakkor az elmúlt évtized azt bizonyította, hogy igaz barátságok születtek. Az olasz barátainkkal kéthavonta találkozunk, vagy ők jönnek, vagy mi megyünk. Amikor kint vagyunk, egymásnak adnak bennünket.

Azért ahhoz képest jól feloldódtam, mint ahogy elkezdtük, nem? Jövök fel… (mosolyog)

– Teljesen! Mondjuk nem árt, mert lassan menned kell adásba… Kezd a Karma Kalauz.

– Előtte még összerakom a zenét. Általában adás előtt egy órával rakom össze az aznapi kétórás zenei anyagot. Mindig a pillanatnyi hangulatomnak adom át magam, úgy válogatom össze a muzsikákat, hogy én épp mit hallgatnék szívesen.

– Aztán a stúdióban ”térdre, imádhoz”?

– Pontosan. A mai napig van bennem drukk, minden adás előtt.

– Ez a mikrofonszivacs és füles azért van itt melletted, mert átviszed a stúdióba?

– Igen. Persze a saját szivacs minden műsorvezetőnek dukál, de a füles, az igen, a sajátom, az csak az enyém, ennyi kiváltságot szereztem.  (mosolyog)

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites/

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!